Nem akarattal mértem az időt, csak - meglepő módon - valahogy megragadt a fejemben, hogy mikor sikerült elkezdenem festeni. Így aztán - pusztán az érdekesség kedvéért - följegyzem ide, hogy e három kreatúra pingálása 32 percet vett igénybe.

Már sokszor elmondtam, de megint csak ezt tudom ismételni: nincs nagy tudatos befolyásom arra, hogy mi születik a vásznamon.

Fölügyeskedtem az izgalmas arányú, befestett oldalú vásznat az állványomra (és közben véletlenül felfedeztem, hogy az állványt egy olyan ponton is lehet állítani, ami eddig föl sem tűnt nekem), ránéztem, és egyből észrevettem rajta a legalsó lényt.

Sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni e könyv irodalmi értékéről; túl mélyen érintett.

A bácsi zseniálisan ír, persze, a sztori ebből a különös nézőpontból különösen izgalmas, persze. De azt nem tudom megmondani, hogy tetszett-e nekem a regény vagy sem.

A mesélő - egy illuzionista, bűvész, varázsló, mágus? - összefoglalja az életét, mielőtt levetné magát egy tévétorony tetejéről. (Mivel ő maga az elbeszélő, a történet vége - természetesen - nyitott marad.)

Aki még nem bámult le a végtelenségig egy tuti öngyilkoshely pereméről, az nem tudhat erről semmit.

Mint ahogy az sem tudhat SEMMIT, aki még mindig itt olvassa ezeket a sorokat, hiszen - ezek szerint - ha lenézett is, végül nem ugrott le.

Egyikünk sem tud semmit.

Ennek ellenére azt javaslom, hogy aki szeret a lélek mélységeiben búvárkodni, olvassa el. Valószínűleg nagyon jó regény.

As you can well imagine, Deirdre does not usually look like this. If you meet her in the street you could hardly recognise her.

Nagyon jól sikerült a kiállításmegnyitó!

Noda kezdjük ott, hogy bementem a Középső óvodájába, és szívbajt kaptam; két jeles nap szőrén-szálán eltűnt a teknős fölül! Egyből a legrosszabbra gondoltam: biztos tönkrementek, és most aztán festhetem újra a madarakat meg egyéb állatokat - már csak ez hiányzik nekem!

Hanem aztán mikor megérkeztünk a Naggyal a főóvodába, látom ám, hogy nem is azok a képek lógnak a falon, amiket én odavittem, hanem íme, ott van a két "elveszett" jeles nap. Így néz tehát ki a minikiállítás (bár a méretarányok persze nem ilyenek):

A kiállításszervező óvó néni ugyanis kölcsönkérte a képeket a másik óvodától, mert úgy ítélte meg, hogy ezek a gyerekek számára sokkal mozgalmasabbak, izgalmasabbak, mint amiket én választottam. Utóbb magam is megtapasztalhattam, mennyire igaza van.

Annyira izgultam, hogy ha a Nagy nincs mellettem, hogy lelki támaszt nyújtson, valószínűleg összecsuklottam volna, még mielőtt belépek a csoportszobába. Hanem amikor a gyerekek és óvó nénik kedves, kis, ünnepi műsora után nekem kellett megszólalnom, nyomban "elkapott a gépszíj"