Blogs

Sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni e könyv irodalmi értékéről; túl mélyen érintett.

A bácsi zseniálisan ír, persze, a sztori ebből a különös nézőpontból különösen izgalmas, persze. De azt nem tudom megmondani, hogy tetszett-e nekem a regény vagy sem.

A mesélő - egy illuzionista, bűvész, varázsló, mágus? - összefoglalja az életét, mielőtt levetné magát egy tévétorony tetejéről. (Mivel ő maga az elbeszélő, a történet vége - természetesen - nyitott marad.)

Aki még nem bámult le a végtelenségig egy tuti öngyilkoshely pereméről, az nem tudhat erről semmit.

Mint ahogy az sem tudhat SEMMIT, aki még mindig itt olvassa ezeket a sorokat, hiszen - ezek szerint - ha lenézett is, végül nem ugrott le.

Egyikünk sem tud semmit.

Ennek ellenére azt javaslom, hogy aki szeret a lélek mélységeiben búvárkodni, olvassa el. Valószínűleg nagyon jó regény.

Csodák sorozata történt ma:

1. Fölmentem a szobámba. (Ez nem vicc! Idejét sem tudom, mikor jártam ott utoljára érdemben.)

2. Festettem!

3. Sikerült befejeznem a fázist, mielőtt a Kicsi fölébredt.

(Akinek apróbb gyermeke van, az tudja, hogy ezek valóban csodaszámba menő események. Aki meg nem, annak úgyis hiába magyaráznám.)

Születésnapomra kaptam egy csomó vásznat - enyhe célzásképpen, nyilván; elég régen festettem már -: sok kicsit, egy háromszög alakút (!) meg ezt a 30x70-est. Ha valaki kicsit is ismeri a vonzódásaimat, helyből kitalálhatta, hogy ezt fogom először kézbe venni; nagyon szeretem ezt az arányt. (Legjobb lenne persze állót festeni belőle, de hát - amint ezt megszokhattuk - sem az állványomra nem fér úgy, sem pedig a szobámba.)

Még sosem csináltam olyan okosat

Daniel Kehlmann jó bácsi. Eddig úgy tűnik nekem, bármit vet papírra, az elolvasásra érdemes.

A mesélő egy rohadt, ellenszenves fráter - na, emberek, ki tud kapásból még egy ilyen irodalmi művet mondani? -: egy szenzációhajhász újságíró, aki azzal kívánja megalapozni karrierjét és egzisztenciáját, hogy egy még élő (de ő azt reméli, hogy már nem sokáig élő) megvakult festő életrajzát készül megírni - lehetőleg botránysztorikkal megspékelve, persze -, és kiadni, mikor a bácsi végre meghal.

Ennek érdekében felkeresi az öreget - miután már korábban felkeresett mindenkit, aki mesélni tudott (volna) róla -, ügyesen megkerüli a festőnek (az apja védelmezőjének szerepében tetszelgő, meglehetősen agresszív vén)lányát, és megpróbál mindent előkotorni - illetve előidézni! - ami által a leendő könyve majd jól eladható lesz.

Az újságírónak eléggé ellenszenves maga a vén festő, a képei nem fogják meg, emberileg teljesen hidegen hagyja. Őt csak a saját karrierjének beindítása érdekli.

Hogy a festő mivel kapcsolatban mit érez, az a könyv végére is csak nagyon halványan sejlik fel.

A végkifejlet gyönyörű és (számomra) teljesen hiteles, akármilyen (modern)meseszerű is.

Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki nem szereti

Asszem, abbahagyom a porcelánbabáinkról szóló könyvek olvasgatását.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó a mi gyönyörű, kedves Therese babánkat egy képre fotózni ezzel a ...khm... irodalmi művel!

Ilyen gyomorforgató undorítóságot tán még soha életemben nem olvastam - legalábbis (Istennek hála!) nem emlékszem ilyesmire. (Bár az előző könyv sem volt éppen piskóta ebből a szempontból - sem.)

Most már teljesen bizonyos vagyok benne, hogy aki kitalálta, hogy mely hősnők szerepeljenek a porcelánbaba-sorozatban, az csupán valami irodalmi hősnők névtárát lapozgatta, és eszébe sem jutott beleolvasni a kiválasztott nevek köré szőtt történetekbe.

Mint ahogy nyilván nincs rajtam kívül egyetlenegy Therese Raquin baba tulajdonos sem, aki kézbe vette volna a Therese Raquin című regényt. Mert ha valaki netán belekukkantott volna, az biztosan nem akarta volna többé birtokolni ezt a babát.

Szörnyű.

Mármint nagyon jó regény - ahogy minden Amis - csak szörnyű, amiről szól - ahogy minden Amis-történet.

Két fiú: az egyik gazdag, elkényeztetett, sikeres, szép, a másik árva, abszolút szerencsétlen, gusztustalan - testvérek. Felnőttségükben kénytelenek egy lakáson osztozni, s ezt mindketten elég rosszul viselik.

Húguk (a gazdag család kisebbik gyermeke) lába alól teljesen kicsúszott a talaj - már ha egyáltalán volt ott valaha -, így a fiúk magukhoz költöztetik.

Lassanként fény derül mindenféle történetekre - mindenféle nézőpontokból -, melyeket ezidáig sikerült gondosan titkolniuk egymás, a világ, valamint önmaguk elől.

Fordul a kocka (Vagy nem is...?), minden megváltozik (Vagy nem is...?).

Az én olvasatomban tulajdonképp a legcélszerűbb meghalni - a megőrülés önmagában nem old meg semmit. (Sőt.)

Talán jobb lett volna nem megszakítani, hanem egyszuszra végigolvasni ezt a könyvet. Mindenesetre nem volt rám jó hatással.

Annak ellenére, hogy teljesen az én ízésem szerint való

Megint elkövettem azt a hibát, hogy abba a hitbe ringattam magam, hogy a családi teleléskor, iletve a szilveszterezniellógásra vonatozáskor lesz majd alkalmam olvasni. Hiú remény volt.

Így aztán tökhiába vittem el egy megkezdetlen könyvet ahelyett, amit indulásig már félig elolvastam (ha befejezem azt is, majd írok róla), ebben sem jutottam messzebb. Most sikerült végigolvasnom.

Hát mi újat mondhatnék Agatha Christie-ről? Tökjó ez is, ahogy mindegyik.

Szeretem Poirot-t az összes allűrjevel, szeretem Agatha Christie csavaros szisztematikáit.

(S nem mellesleg nagyon boldog vagyok, hogy ennyire tudok spanyolul! És még azt is bepréselem ebbe a zárójelbe, hogy a csudajó, francia film hatására elszántam magam, hogy most akkor már megtanulok franciául is.)

Szégyen-gyalázat, de én egyáltalán nem voltam tisztában Herkules (Héraklész) tizenkét munkájával, ám ez alkalomból szépen utánanéztem, hogy miről is van szó. Kíváncsi lennék, hogy vajon az írónő kortárs olvasótáborának fejében ott volt-e alapból ez a történet.

Amúgy meg mindegy. A regény akkor is tökéletesen közérthető és élvezhető, ha az olvasó nem kellően alapművelt. (Többek közt ezért különösen alkalmasak a krimik nyelvtanulásra.)

Sajnos még azt sem tudom rendesen