Ünnep Egerben

Tokajba sem volt semmi Miskolcról elközlekedni, de Egerbe jutni meg aztán kifejezetten borzalmas volt; rossz buszra szálltunk, amely két és fél órát zötyögött velünk a rettenetes hőségben, betekergett minden kicsit is útbaeső településre, majd pedig épp olyan körülményesen ki is tekergett belőlük.

Ismét megállapítottam magamban, hogy képtelen lennék olyan helyen élni, ahol nincsenek kávézók, mozik, könyvesboltok, színházak, kiállítóhelyek, és mindenekelőtt kanyargó, macskaköves, régiszép bérházas utcácskák könnyedén elérhető közelségben. Mikor végre betekeregtünk Egerbe, és ismét városi talajra tehettem a lábamat, megkönnyebbülten lélegeztem föl, és egész nap nem győztem örvendezni a város városágán.

Eger egy ékszerdoboz. Nem egy királynő ékszerdoboza, hanem - mondjuk - egy jóízlésű kereskedőnéjé: kicsi, tüchtig, takaros, gondosan összeválogatott, értékes-érdekes, szép darabokat (épületeket, utcácskákat, kávéházakat - hangulatokat) rejt. Szépséges, na!

Ünnepre készült a város: a Dobó téren nagy színpad, két oldalon borkóstolós bódék, közöttük asztalok, padok. Így aztán kevésbé volt feltűnő, hogy a kölkök beálltak csatázni a csatázó szoborcsoportba (ha még csak álltak volna!), senki sem parancsolta le őket onnan.

Vásározók asztalkái álltak mindenfelé. A hidacska lábánál rajzolók, a túloldalon túristacsalogató éttermek, borozók.

Én persze egyenest a Görög kávézóba tartottam. Ott adják a Dobó kávét a görög kávégépre aplikált asztalkánál.

A várban ismét lovagolhattak egyet a kicsik. Amíg a többiek megnézték az Egri csillagok szereplőit fölvonultató panoptikumot, én a várost csodáltam (és fényképezgettem) a várfal mögül.

Korábban sosem jártam még az egri marcipán múzeumban, merthogy nem érdekelt különösebben, hiszen már sok marcipán múzeumot láttam, és különben sem szeretem a marcipánt. Ezúttal azonban mégiscsak becsalogattak, és a legkevésbé sem bántam meg. Kopcsik Lajos Guinness-rekorder és Oscar-díjas mestercukrász egyszerűen elképesztő dolgokat alkotott marcipánból: egy komplett barokk szobát, ahol padlótól a plafonig minden marcipánból készült (ideértve a függönyöket, a bútorokat, a kutyát, de még a kutya ebédjét: a véres csontokat is), és minden teljesen igazinak néz ki, unokája ceruzarajzát festőállványon ceruzákkal körülvéve, matyóhímzéses párnákat, magyarkártyát, bőröndöt esernyővel és kalappal, embernagyságú Egri bikavér palackot, Vukot vetítő tévét, mesekönyvet, extravagáns cipőket, sőt még Van Gogh Napraforgóit is. S mindez teljesen igazinak néz ki (a hímzőöltések, a festőkés vonásai, minden). Hihetetlen!

A minaretbe sajnos ezúttal nem másztunk föl, mert nagyon sokan vártak lenn a sorukra, nem akartam egyhelyben ácsorgással tölteni a drága időt.

Mire visszaértünk a Dobó térre, elkezdődött a műsor: a városi tehetségutató verseny győztesei énekeltek az István a királyból. Közben azonban a magyarkodók a színpad mögött valami ellenünnepet (vagy mit?) tarthattak, mert hatalmas zászlók alatt zengték a himnuszt - olyan gyalázatosan hamisan, hogy egy kohászati szakmunkásképzőben se különbül. Úgyhogy inkább gyorsan elmenekültünk onnan.

Búcsúzóul bóklásztunk még egyet Eger gyönyörű utcácskáin, ettem egy szeletet az Ország tortájából a Dobosban (akárki akármit mond, szerintem nagyon finom a kölestorta), majd beslisszoltunk pisilni egyet a Város a város alatt pincerendszerének borozójába, mielőtt visszaindultunk volna a(z egyenesebb úton "csak" másfél órát haladó) miskolci busszal.

Remélem, sokat-sokat megyek még Egerbe - és nem csupán ilyen villámlátogatásokra!