Szerelmem

Útitársaimat valószínűleg az őrületbe kergettem vele, hogy a (szűk) két nap alatt, (hozzávetőleg) tizenkilencezer-hétszázhatvanháromszor mondtam el (sikongatva és ugrándozva és tapsikolva - mindezt egyszerre), hogy PÉCS GYÖNYÖRŰ.

De hát gyönyörű, na!

Eredetileg Szabadkára készültünk, de Kati elhagyta az útlevelét, ráadásul a személyije is régi volt, ráadásul az is lejárt. Így aztán - hogy-hogy nem - végül Pécsett kötöttünk ki.

Csakhogy Csontváry bácsi képeit éppen elvitték! Mégpedig éppen Szegedre, ahova Szabadkára menet természetesen beszagoltunk volna... Node hát "ilyen ez a szeláví".

Miután szegény Éhes Pocak megszűnt, megintcsak a Király utcai Oázisban étkeztünk (kétszer), ahol nem nagyon korrelált a rendelésünk a kihozott ételekkel, italokkal, de azért így is nagyon meg voltunk elégedve - még ha 3 dl-es pohárban adták is a török teát.

A Barbakán kapuját valami rejtélyes okból lezárták, így csupán bele tudtunk jutni, kifelé csak vissza a Liszt Ferenchez - de hát őt amúgy is szeretjük (legalábbis ebben a formájában mindenképp).

Az ókeresztényekből útitársaim főleg a betont értékelték (vegyesen), de a Kicsinek nagyon tetszett, hogy rácsokon lehet rohangászni.

Mivel a Papucsban dögnagy füst volt, ezúttal elmulasztottuk a zsíroskenyérevést. A Zaccban a XX. századi grafikák közül Würtz Ádám képei alatt ültünk (nem műértékelésileg, hanem, mert az volt a nemdohányzó rész) éjfélig.

Másnap Ladisszal megint elmentünk a szépséges Kultúrkertbe, és a Kicsit odalógattam, hogy megsimogathassa a bájos kőbékát. Gyönyörű volt, gyönyörű - de, asszem, ezt mintha már elmondtam volna... Ragyogott a nap mindenen, teletömtük a zsebünket gesztenyével...

Kati még nem látta Schaár Utcáját, úgyhogy erőt vettem magamon, és belementem (remélem, nem okoztam Ladis karján maradandó sérüléseket, mert igencsak kapaszkodtam bele). "Horrorutca" - nem rossz körülírás. De azért egyszer mindenképp meg kell tekinteni.

Iszonyú pénzt elszedtek tőlünk, mert csak sokmúzeumos belépővel lehetett bemenni, úgyhogy akkor már megnéztük a Vasarely-t is. A zebrákat szeretem. Az egyik szőnyegen is eljátszanék otthon a kölkeimmel - bár Kati szerint kifolyna a szemünk.

És hát egyszerűen PÉCSEZTÜNK föl s alá, körbe-körbe, mindenfelé. S azért nagyon halkan (hozzávetőleg) tizenkilencezer-hétszázhatvannyolcadszor is elmondom: gyönyörű!