Zsibongós kiállításmegnyitóm

Nagyon jól sikerült a kiállításmegnyitó!

Noda kezdjük ott, hogy bementem a Középső óvodájába, és szívbajt kaptam; két jeles nap szőrén-szálán eltűnt a teknős fölül! Egyből a legrosszabbra gondoltam: biztos tönkrementek, és most aztán festhetem újra a madarakat meg egyéb állatokat - már csak ez hiányzik nekem!

Hanem aztán mikor megérkeztünk a Naggyal a főóvodába, látom ám, hogy nem is azok a képek lógnak a falon, amiket én odavittem, hanem íme, ott van a két "elveszett" jeles nap. Így néz tehát ki a minikiállítás (bár a méretarányok persze nem ilyenek):

A kiállításszervező óvó néni ugyanis kölcsönkérte a képeket a másik óvodától, mert úgy ítélte meg, hogy ezek a gyerekek számára sokkal mozgalmasabbak, izgalmasabbak, mint amiket én választottam. Utóbb magam is megtapasztalhattam, mennyire igaza van.

Annyira izgultam, hogy ha a Nagy nincs mellettem, hogy lelki támaszt nyújtson, valószínűleg összecsuklottam volna, még mielőtt belépek a csoportszobába. Hanem amikor a gyerekek és óvó nénik kedves, kis, ünnepi műsora után nekem kellett megszólalnom, nyomban "elkapott a gépszíj"; azonnal megértettem, hogy nagyon szeretek - mindigis nagyon szerettem - sok ember elé kiállni, szeretem, ha minden szem rámszegeződik, szeretem, ha lesik minden szavamat. Főleg, ha gyerekekkel lehetek szemben! (Bár ilyen kicsikkel ilyen mennyiségben még nem volt dolgom.) Amilyen szerencsétlen, esetlen hülye bírok lenni kétszemélyes helyzetben, annyira felszabadít, doppingol, ha nagyobb közönségem van - végtére is tanárember lennék, vagymifene!

Először a teremben beszélgettünk kicsit, aztán két turnusban (mert szűk az a folyosó, ahol az Óvodagaléria van) kimentünk a festményekhez. Hihetetlen, hogy milyen kedvesek, lelkesek voltak a kicsik! Mindent, de mindent megkérdeztek, magukról meséltek, faggattak, lelkendeztek, még a ruhámat is megvizsgálgatták! Ekkora sikerélményem még az életbe' nem volt!

Megengedtem nekik, hogy megsimogassák a festményeimet. Kicsit aggódom, hogy nem nevelem-e ezzel rosszra őket, el is mondtam, hogy normális esetben egy kiállítás képeit nem szabad megfogdozni. Másfelől viszont nagyon fontosnak tartottam megtapasztaltatni velük például egy olajfestéksárkány szúrós pikkelyei megsimogatásának élményét.

Nem tudom, hogy mi marad meg a kölkökben ebből a találkozásból, de az biztos, hogy én mindörökké megőrzöm a lelkemben ennek a zsivalygós délelőttnek az emlékét.