Csodák sora

Csodák sorozata történt ma:

1. Fölmentem a szobámba. (Ez nem vicc! Idejét sem tudom, mikor jártam ott utoljára érdemben.)

2. Festettem!

3. Sikerült befejeznem a fázist, mielőtt a Kicsi fölébredt.

(Akinek apróbb gyermeke van, az tudja, hogy ezek valóban csodaszámba menő események. Aki meg nem, annak úgyis hiába magyaráznám.)

Születésnapomra kaptam egy csomó vásznat - enyhe célzásképpen, nyilván; elég régen festettem már -: sok kicsit, egy háromszög alakút (!) meg ezt a 30x70-est. Ha valaki kicsit is ismeri a vonzódásaimat, helyből kitalálhatta, hogy ezt fogom először kézbe venni; nagyon szeretem ezt az arányt. (Legjobb lenne persze állót festeni belőle, de hát - amint ezt megszokhattuk - sem az állványomra nem fér úgy, sem pedig a szobámba.)

Még sosem csináltam olyan okosat, hogy befessem a vászon szélét, holott ez egyébként zseniális ötlet, hiszen nem kell kereteztetni, ráadásul tökjó érzés egy ilyen alatt ülni, aludni.

No, most megkíséreltem. Iszonyatos mennyiségű festéket nyomtam a vászonra, három különböző sárgát (viszonylag) arányosan elosztva, és nekiálltam ujjheggyel szétsimogatni. Minden alkalommal csak ismételni tudom önmagamat: imádok belenyúlni az olajfestékbe; szeretem az illatát, szeretem az állagát, baromi jó érzés fülig festékesen maszatolni.

Most viszont, ahhoz, hogy ezt föltehessem az állványra, meg kell várni, amíg az oldala teljesen megszárad. Aztán meglátjuk!