Nomen est... - A Duló-család története (Újpest, 2000)

Ezt a mesefüzért 2000-ben írtam. Ha jól emlékszem, hét történetből állt, de csak hármat találtunk most meg belőle. Bízom benne, hogy egyszer azért előkerül majd a többi is.

Úgy rémlik, mintha minden történethez készítettem volna egy oldalnyi rajzot is, de sajnos, ezekből is csak néhány kerül elő rendkívül rossz minőségű fénymásolatban.

 

 

Első történet: Ábel

A nemesi krónikák következetesen azt írják: a Duló-család kihalt. Istenem, mekkorát tévednek!

Az igaz, hogy kihalás fenyegette a családot. Az utolsó számontartott Duló-apának három fia volt. Mint minden épeszű nemesi család, Dulóék is támogatták az egyházat: kápolnát építtettek, húsvétkor és karácsonykor jelentős adományokat küldtek a székesegyház (örökké elodázott) felújítására. Vallásuk volt, hite azonban csak a legkisebb fiúnak: Ábelnek.

A két nagyobik tükörfényes páncéljuk alatt selyembe-bársonyba öltözve, atyai jótanácsok és anyai könnyzuhatag kíséretében peckesen vonult el az aktuális keresztes háborúba. Komoly zsákmányt és dicsőséget reméltek. Mindketten odavesztek az úton, el sem jutottak az úticélnak kijelölt harcmezőre.

Ábel nem akart öldökölni. Világ-életében gyanús volt neki a pápaság intézménye. Egyháza követeleséi - úgy tetszett - igen gyakran kerültek ellentmondásba agyonolvasott, kis Bibliája igéivel.

Apja választás elé állította - "nem hozhat szégyent a Duló-családra!" - vagy elmegy ő is a két bátyjával együtt - "és senkinek sem szól eretnek gondolatairól!" -, vagy bevonul szerzetesnek egy igen távoli kolostorba. Ábel a kisebbnek tűnő rosszat választotta.

Tudta, hogy végig kell ugyan játszania a színjátékot, melyet az egyház rendez, de remélte, hogy közben a kolostor könyvtárában esetleg olyan könyvekre bukkanhat, melyeket világiként sosem ismerhetne meg.

Szíve mélyén - bár ezt önmaga elől is titkolni próbálta - arra vágyott, hogy egyszer közérthetően bizonyítva a világ elé tárhassa az egyház eltévelyedését, és nyilvánvalóvá tegye a hívők számára, hogy bizony, gyökeres változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy visszataláljanak az Íráshoz.

"Micsoda őrültség például egészséges férfiaktól azt kívánni, hogy mindörökre tagadják meg maguktól a házasság örömeit? - háborgott magában gyakorta. - Ha egyszer vége lesz ennek a nevetséges, vagy inkább siralmas háborúnak, én természetesen elhagyom a rendet, és családot alapítok. Talán még Izráelénél is nagyobbat!"

Szenvedett a nap huszonhárom órájának álságos szertartásrendjétől, de mindenért kárpótolta őt a huszonnegyedik, a pihenő óra, amikor a könyvtárban bújhatta a poros, megsárgult lapú kódexeket. Senki sem háborgatta ott. A többi szerzetes (akiktől Ábel egytől-egyig viszolygott) ilyenkor ugyanis a cellájában aludt. Néhányan pedig a kolostorkert egyik eldugott zugában csináltak fura dolgokat egymással.

Ábel különösen irtózott a hangoktól, melyek az önmagukat korbácsoló szerzetesek celláiból jöttek. Nem bírta elhessegetni magától a gondolatot, hogy vajon mekkora lehet egy-egy ütés ereje az üvöltésekhez képest. Az ő cellájában is ott lógott a korbács a feszület mellett. Ő azonban inkább csendesen imádkozott apjáért, két bátyjáért (semmi sem tudott róluk), valamint azért, hogy a háború végre véget érjen, és ő elhagyhassa a rendet.

Napi huszonhárom órán át fohászkodott, hogy eljöjjön végre a huszonnegyedik, és ő bevehesse magát a könyvtárba. Lassanként teljesen kiismerte magát az egyházatyák írásai közt, a gyógyító szerzetesek füveskönyvei és a tanító szerzetesek nyelv-, természetismeret és zenei könyvei között. Felfedezte, hogy a legeldugottabb polcokon másféle könyvek is vannak. Titokban, gyertyafény mellett reszketve olvasta Homérosz, Vergiliusz és Ovidiusz műveit. A szerelem művészetét háromszor is egyvégtében.

Egyszer meglátott az ablakpárkányon egy verébfiókát.

Íme az első lény, akivel megértethetem magam ebben a bolondokházában - gondolta. Közelebb lopakodott, és hosszasan figyelte a kismaradat. Gyönyörű volt. "Az egész napi értelmetlen zsolozsmázás helyett Istennek ezt a kicsiny teremtményét kellene figyelnünk - gondolta -, sokkal közelebb kerülnénk a Teremtőnkhöz."

A veréb is figyelmesen nézte Ábelt. A fiú meg mert volna esküdni, hogy a madár érti a gondolatait. Suttogva - mert épp némaság volt elrendelve - beszélni kezdett hozzá:

- Isten hozott, kismadár! Honnan jössz? Merre jártál? Nem hallottál valamit a Duló-családról? Édesapám egészsége rendben van? Merre vannak a testvéreim? És édesanyám... ha tudnád, milyen nagyszerű asszony! Te emlékszel az édesanyádra?

- Nekem nincsen édesanyám - felelte egy hang a háta mögül.

Ábel megperdült. A veréb elröppent, ő pedig szembetalálta magát egy égszínkék szempárral, melyhez egy vézna, szalmaszőke leány tartozott. Ábel tátott szájjal bámult rá. - Vajon csak hallucinálok a koplalástól, vagy valóban leánnyá változott a madár?

- Nekem nincsen édesanyám - ismételte meg nyugodtan a lány -, legalábbis nem emlékszem rá. Néhány napos lehettem, amikor itt hagyott a kolostor kapujában. Sosem láttam többé.

Ábel görcsösen kapaszkodott az ablakpárkányba, három nagyot pislogott, és igyekezett mélyeket lélegezni.

- Régóta figyellek téged - folytatta a lány -, te más vagy, mint a többiek.

Arra gondolt, hogy szegény anyja biztosan azt hitte, jó kezekbe kerül. Nem sejthette, hogy Tamás atya, aki szoptatós dajkát fogadott mellé, később meg főzni és rózsát metszeni tanította, egy napon meghal, ő meg itt marad, kiszolgáltatva egy sereg kiéhezett férfinak. Nem értette durva közeledéseiket, de undorodott tőlük.

Egyedül ezt a fiút kedvelte. Gyakran leste őt titokban. Valahogy úgy érezte, ez az ember ugyanúgy nem hiszi el ezt a sok maszlagot, ahogy ő. Megfigyelte, hgy Ábel minden pihenő óráját a könyvtárban tölti. Mikor a férfi elment, ő is bele-bele lesett a könyvekbe, ám mivel olvasni nem tudott, képek meg nemigen voltak bennük, nem lett tőlük okosabb.

- Tamás atya azt mondta, a rózsákkal is lehet beszélgetni - folytatta a lány -, azt is mondta, hogy a növények és az állatok épp úgy a Jóisten teremtményei, akárcsak mi.

- Akárcsak mi - ismételte Ábel önkéntelenül.

Teljesen összezavarodott. Sosem gondolta, hogy nő is van ezen az átkozott helyen, és nem ismert semmiféle Tamás atyát. Még mindig azt fontolgatta, vajon álomképet lát-e.

Persze voltak nők az apja házában is, csak annyi selyembe, csipkébe, parfümillatba voltak csomagolva, hogy mind egyformának tetszettek. Arcukat meg elfedte a púder.

- Mi a neved? - kérdezte a lány.

- Ábel - felelte a fiú bizonytalanul.

- Nohát! - vonta fel a szemöldökét a lány. - Tamás atya mesélt nekem egy névrokonodról, akit a bátyja megölt. Azt is mondta, hogy az Ábel név annyit tesz, hogy "hiábavaló", merthogy utód nélkül hal meg.

Ábel nem hitt a fülének. Jól ismerte az ózövetségi történetet, de sosem hozta még összefüggésbe a saját nevével.

"Ezek szerint - hasított belé az aggodalom - sosem fogom elhagyni a kolostort? Sosem leszek családapa?"

- Ki az a Tamás atya? - nyögte ki végül.

- Már meghalt - felelte a lány szomorúan. - Ő talált rám csecsemőkoromban a kapu előtt. Nevet is adott nekem: Ruth. Azt mondta, Ruth erős lelkű asszony volt. De a történetét sosem mesélte el nekem.

Ábel nem szólt egy szót sem. Végigmérte a lányt: "Vajon ő is elhagyja majd a szülőföldjét, ahogy a bibliai Ruth?" - töprengett.

- Ruth Dávid király dédanyja volt, tudtad? - kérdezte végül.

- Nem tudtam. Kérlek, meséld el a történetét!

Ábel habozott. Megszólalt a gong.

- Mennem kell - mondta.

- Holnap elmeséled? - kérdezte Ruth.

Ábel összeszorította a száját, majd lassan bólintott. Ezzel elváltak. Ábel tovább járta a kálváriáját.

Huszonhárom órán át csak Ruthra gondolt. Meg néha Ovidiuszra. Ilyen lassan még sosem telt a nap.

- Gondolod, hogy az én férjem is meg kell, hogy haljon? - kérdezte Ruth borzongva, miután Ábel befejezte a történetet.

- Nem tudom - felelte a fiú elgondolkozva -, de ne feledd, akiről a nevedet kaptad, új ígéretet hordozott a szíve alatt!

Hallgattak.

Aztán Ábel beszélni kezdett. Elmondta, hogyan került a kolostorba, mennyire gyűlöli ezt az életet, mennyire vágyódik a béke után. Elmondta, hogy feleséget szeretne és egy fészekalja gyermeket. Ruth figyelmesen hallgatta.

- Megvárjuk a békét, megszökünk innen és összeházasodunk - mondta határozottan.

Ábel némán bólintott. Repesett a szíve.

- És ha sosem lesz béke? - kérdezte egy napon Ruth.

Ábel letette a könyvet, melyből épp felolvasott a lánynak. Ezopusz fabulái voltak. Hosszasan néztek egymás szemébe.

A férfi fölállt, megfogta a nő kezét. Az ablakhoz vezette. Tekintetüket az égboltra függesztették, mélyen beszívták a friss, éjszakai levegőt. Erősen szorították egymás kezét.

- Urunk ésTeremtőnk... - kezdte Ábel átszellemülten.

- Csss! - intette le Ruth.

Egy veréb telepedett az ablakpárkányra. Okos szemével hosszasan fürkészte az emberpárt, majd aprókat bólintott. Mindketten megértették.

- Amíg a halál el nem választ - suttogta a lány végezetül.

Napi huszonhárom órán át vergődtek a kolostori robotban. A huszonnegyedik órában pedig minden áldott nap úgy szerették egymást, mintha az lenne az utolsó együttlétük.

Egy napon hitvese így szólt Ábelhez:

- Emlékszel Ruth történetére? - odahúzta férje kezét a hasához. - Íme az új ígéret. Nem fogsz utód nélkül meghalni, Ábel.

A férfi néhány nagy levegőt vett, aztán lassan azt mondta:

- Holnap éjjel megszökünk. Elkötjük a fekete szamarat, nem akarom, hogy gyalogolj. Holnapután már bottal üthetik a nyomunkat! Ruth, kedvesem, miért sírsz?

Az asszony nem felelt.

Másnap a nő nem volt a megbeszélt helyen. Ábel hosszasan várt rá, majd zokogva borult le a földre. Nagysokára jutott csak eszébe, hogy az istállóba rohanjon. A fekete szamárnak nyoma veszett. Egy darab papíros hevert a szalmán. Ábel alig látta Ruth kislányos írását a könnyein keresztül.

- Miért is tanítottalak meg írni? - nyögte.

"Hites Uram, bocsáss meg nekem! Tudom, nem hagytad volna,hogy végrehajtsam a tervemet. A bibliai Ruth is elhagyta a szülőföldjét, igaz? Erős lelkű asszony volt. Remélem, én is az leszek. Ha velem jönnél, nem lennél többé szerzetes. Elvinnének a háborúba, meghalhatnál. Ruth férje meghalt, én nem hagyom, hogy az enyém meghaljon! Megvárjuk a békét. Visszajövök Hozzád a fiunkkal. Dánielnek fogom nevezni, hiszen oroszlánbarlangba viszem. Bízz bennünk! Bízzunk a Jóistenben! Nagyobb családod lesz, mint Izráelé, ne feledd!"

A napok csigalassúsággal vánszorogtak. Ábel gyötrődött. Szüntelen imádkozott feleségért és gyermekéért. A békéért. Minden éjjel a verebet várta a könyvtár ablakában. Hol ujjongott a lelke, hol elcsüggedt.

A veréb nem jött.

Egy nap kósza hír szivárgott be a kolostor falai közé: néhány mérföldnyire egy szőke asszonyt találtak holtan egy erdőben. Mellette fekete szamár teteme.

Ábel összecsuklott. Társai kelletlenül felcipelték a cellájába, és rázárták az ajtót. Attól féltek, hogy talán fertőző beteg.

Ábel üres tekintettel meredt a semmibe. Három napja volt a cellájába zárva. Társai időnként egy kancsó vizet, egy szelet fekete kenyeret löktek be az ajtón. A férfi hozzájuk sem nyúlt.

Egyszer csak a szemébe ötlött a korbács. Felállt, ledobta csuháját, és leemelte a feszület mellől.

Fel sem szisszent.

"Bocsáss meg, Ruth! Bocsáss meg, fiam! Istenem, bocsáss meg nekem!" - zakatolt az agyában.

Másnap holtan találták a kőpadlón. Hátáról cafatokban lógott a véres hús. A doktor megállapította, hogy megtébolyodott a szerencsétlen, és az önnönmaga által okozott sérülésekbe halt bele. (Az akkori orvosok sem tudtak sokkal többet az emberről, mint a maiak. Ábel már egyáltalán nem érezte a testi fájdalmakat; a szíve hasadt meg.)

Ruth az első faluban elcserélte a fekete szamarat. Egy szőke asszony adott érte egy beteges, szürke gebét meg sok jótanácsot. Segített Ruthnak rövidre vágni és hennával vörösre festeni a haját.

- Mire újra megnő, saját kis házunk lesz Ábellel - gondolta az asszony - és már legalább három gyermekünk! - szürke gebéjét vezetve a mező fele indult.

Néhány nap múlva bohókás öregasszonnyal találkozott egy réten. Segített neki cipelni a kosarát, amely mindenféle gyógyfüvekkel és vadvirágokkal volt tele. Noémi a falu szélén élt, bábaasszony volt. Sokan boszorkánynak tartották.

Befogadta Ruthot. Tanítgatta a gyógyító füvek és virágok begyűjtésére, használatára, a test-lelki sebek gyógyításának ősi tudományára.

Milyen jó hasznát veszem majd mindennek, amikor majd tizenkét vagy még annál is több gyermek édesanyja leszek! - gondolta Ruth.

A fiatalasszony elmesélte Noéminek mindazt, amit Tamás atyától és Ábeltől a Bibliáról megtanult. Írni tanította.

Dániel könnyedén született. A törékeny Ruth azonban - hiába volt Noémi minden gyógyfüve és varázsigéje - harmadnapra meghalt.

Noémi nevelgette a fiút, amíg őt is magához nem szólította az Isten.

Duló Dániel tizenkét esztendős volt ekkor. Semmit sem tudott a származásáról, abban a hitben élt, hogy nagyanyját siratja.

Új történet vette kezdetét.

 

Második történet: Dániel

Noémi halála után Dániel nem is gondolt arra, hogy elhagyja a házat. Ismerte a füveket, fákat, virágokat. Tudta, melyik növény ehető, melyik mérgező, melyikkel mit lehet gyógyítani. Úgy gondolta, jól megtanulta Noémi mellett, hogyan állhat meg az ember a maga lábán, hogyan élhet meg a maga erejéből.

De valahányszor bement a faluba valamiért, az emberek hangosan gúnyolódtak rajta:

- Itt a banya fia! Ki volt az apád, fattyú?

"Fogalmam sincs" - gondolta Dániel magában.

Nem volt tisztában vele, hogy Noémi mindvégig rejtegette Ruthot a falu szeme elől. Ő tudta, milyen sors vár a leányanyákra. Ábelről ugyanis ő sem tudott semmit. Ruth valami megmagyarázhatatlan, misztikus félelemben élt. Úgy hitte, bár ezt önmagának sem fogalmazta meg soha, hogy megtörik az őket védelmező varázs, ha bárkinek is beszél a házasságáról.

Noémi nem kérdezgette. Látta, hogy a rövidre vágott, festett haj alól nagy, égszínkék szemek tekintenek bizakodva a jövőbe. Látta, hogy Ruth jó. Ennyi elég volt neki.

Később csupán annyit tudott mesélni a felcseperedő Dánielnek, hogy az édesanyja szép volt, okos, ügyes és jó. Szüntelen a békéért imádkozott. Gyűjtötte, szárította, gyakorlott mozdulatokkal rendezte el a gyógynövényeket, kapált, szüretelt vagy befőzött, s föl-föl sóhajtott közben: "Istenem, vess véget a háborúnak, kérlek!"

Esténként, mikor Noémi a titokzatos főzeteit készítette varázsszavakat mormolva, Ruth babakelengyét varrt, és közben félhangosan beszélt születendő fiához:

- Duló Dániel, édes, kicsi kincsem, reménységem, vigaszom! Úgy várom már, hogy láthassalak, a karomba vehesselek, megtaníthassalak mindarra, amire engem megtanítottak. Tudom, hogy erős lelkű leszel te is.

A szalmazsákon kucorogva gyakran nem jött álom a szemére. Domborodó pocakját simogatta, és egykori dajkájától tanult altatódalokat dúdolt ilyenkor. Sokszor csordultak le könnyek az arcán. Noémi ilyenkor szemérmesen elfordult, tudta jól, hogy a titkokat nem szabad kilesni.

Dániel lassanként megértette, hogy az emberek nem fogadják be. Meganulta, mint jelent a "fattyú" szó, amit oly gyakran kiáltottak utána.

Néha elfogta a kétségbeesés: "Ki volt az én apám? Édesanyám honnan jött el és mi okból?"

Valahol a lelkében élt egy kép, melyet sosem értett, eredetét nem tudta, mégis, ahányszor felidézte magában, reménységet plántált a szívébe: fekete szamárháton szalmaszőke asszony a mezőn, távolban egy férfi valami papiros fölé hajol. Zokog, mégis valami bizalomféle sugárzik belőle. "Anyám és apám" - gondolta.

Néha meg arra riadt fel, hogy álmában az édesapja beszélt hozzá. Dániel sosem emlékezett pontosan a szavaira, de azt tudta, hogy a nevéről volt szó, a bibliai Dánielről: erős lelkű, hitéért mindig kiálló férfi, megmenekült a tüzes kemencéből, az oroszlánarlangból...

- Ez lennék én? - suttogta félálomban. - Meg kell kérdeznem apámat. Meg kell keresnem az édesapámat.

A durvaságokra többé nem felelt. ezzel persze csak méginkább feldühítette a gúnyolódókat.

- Tűnj el innét, kölyök, vagy megjárod! Fattyút nem tűrünk meg a falunkban!

Egyszer megütötték. Nem ütött vissza. A támadó annyira meglepődött, hogy leengedte az öklét.

- Te nem is vagy férfi! - sziszegte az idegen. - az ilyen menjen a csuhások közé! A kolostorban csak imádkozni köll, oszt kész!

Az "imádkozni" szó megütötte Dániel fülét. Noémi sohasem imádkozott, csak különféle varázsigéket mormolt az üstjei felett. Anyja azonban "szüntelen imádkozott"... "Vajon apám is imádkozott? - töprenett. - Mit jelenthet az?"

Néhány nap múlva ismét apját látta álmában.

- Indulj, fiam! - mondta neki a férfi.

Reggel Dániel összekészítette kis motyóját és útnak indult. Fogalma sem volt, hova tart. Egy fekete kendős öregasszony rámosolygott az úton. Dániel óvatosan megszólította:

- Mondja, néném, van errefelé kolostor?

Az asszony láthatóan meghökkent, aztán azonban újra elmosolyodott.

- Van, fiam. Néhány mérföldnyire innen, a mezőkön túl. Oda akarsz menni?

Dániel bólintott. Az öregasszony egy pillanatig gondolkodott, majd kibökte:

- Van egy fekete szamaram. Magam úgysem veszem már hasznát...

Dániel sokáig tanácstalanul álldogált a hatalmas, ódon épület előtt. Sötét volt, omlott róla a vakolat, hiába próbálta megtartani a repkény. A kapu két embernyi magas volt, a rozsdás kopogtató a feje fölött, a kőfal mindenütt átláthatatlan. Kétszer is körbejárta már, sehol egy kis rés.

Felemelte a kopogtatót. Az nagyot nyikordult. Dániel összerezzent, és óvatosan visszaengedte.

Éli atya, aki épp a rózsákkal foglalatoskodott  a kertben, letette a metszőollót, és fülelni kezdett.

"Nem, Uram, nem hallgatózom - az volt a szokása, hogy egész nap némán diskurált Istennel. - Csak fülelek. De hát te késztettél erre! Téged is érdeklne a helyemben, ki az a gyötrődő lélek, aki a kapu előtt áll. Te persze jól tudod, hiszen Te vezrelted ide. Node engem meg a rózsákhoz küldtél, Uram. Te tehetsz róla, hogy a rózsabokrok közel vannak a kapuhoz. Te késztettél tehát rra, hogy hallgatózzam! Illetve füleljek" - és fülelt.

Dániel bekopogtatott. Azaz koppantott egy bátortalant a vaskarikával, majd gyors egymás utánban két heveset.

A kapus szerzetes elhúzta a tolóablakot, és kikukkantott. Abban reménykedett, hogy valami rosszlány tréfálkozik megint. Ehelyett egy kölyök állt a kapuban.

- Ki vagy, és mit akarsz? - vakkantotta. - Koldusokat nem engedünk be - tette még hozzá, miután végigmérte a fiút.

Dániel némán állt. Végre beláthatott a falon belülre. Gondosan művelt konyha- és virágoskert tárult a szeme elé. A kapuhoz közel rózsabokrok voltak, az egyik mögött idős szerzetes állt, lábánál metszőolló. Tekintetük találkozott. Az öreg mosolygott, s lassan összezárt ajkai elé emele a mutatóujját.

- Süket vagy? - kiáltott rá a kapus.

- Duló Dániel vagyok - kezdte a fiú bizonytalanul -, szeretnék...

- Azt hiszed, csak úgy akárki fia-borja beléphet ide? Ki az apád?

Dániel lesütötte a szemét:

- Nem tudom.

A kapus felvonta a szemöldökét.

- Mid van, amit a kolostornak adományozhatsz? - kérdezte éles hangon.

A fiú elgondolkodott.

- Nincs semmim - felelte -, de értek a...

Csakhogy a kapus már be is csapta a kis ablakot.

- Kotródj innét! - kiáltott ki még utoljára.

Dániel leroskadt a fal tövébe.

- Ne csüggedj, fiam!

A fiú fölpattant. Látta, hogy az egyik tégla ki van húzv a falból. A lyukon keresztül az idős szerzetes mosolygott rá.

- Éli atya vagyok - suttogott tovább az öreg -, vasárnap én misézek a fatemplomban. Utána várj meg a temetőben! Az Úr legyen veled addig is!

A tégla hangtalanul visszacsusszant a heyére. Dániel teljesen meg volt zavarodva, de a lelke mélyén pontosan tisztában volt vele, hogy vasárnap választ fog kapni minden kérdésére.

- Kedves néném - szólított meg féle egy kedvesnek tűnő, testes asszonyságot később a faluban -, mondja meg, messze van még a vasárnap?

Sára megtorpant. Mire végigmérte a fiút, gyanakvása szertefoszlott.

- Mi a neved, fiam? - kérdezte, miközben letette nehéz kosarát.

- Duló Dániel.

Az asszony kedvesen mosolygott. Meleg cipót vett elő a kosarából, és a fiú kezébe adta.

- Még öt nap van hátra vasárnapig - mondta, és könnyed léptekkel ment az útjára.

Valahogy úgy tűnt, mintha megszabadult volna testének és gondolatainak súlyától. Negyvenhat esztendős volt, de feleannyinak érezte most magát. (Egy esztendőre rá Sárának fia született, ám ez egy másik történet...)

Dániel értetlenül bámult utána.

A faluszéli erdők, mezők gondoskodtak róla. Ennivaló, hűs patakvíz, zsombék-párna mindig akadt. A Teremtő langyos éjszakákat adott egész héten. A fekete szamár is jól érezte magát. Dániel nem kötötte meg, a jószág mégis vele maradt; kedvelte új gazdáját.

Éli atya visszatolta a téglát, és leroskadt a fal tövébe.

"Miért kínzol? - karjait vádlón az égre emelte, de a következő pillanatban bűnbánóan leeresztette őket. - Legalább azt mondd meg: van mit ennie? - lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg! Persze, tudom... a liliomok meg az ég madarai, igen... De én csak egy ostoba öregember vagyok. És az ostoba öregemberek néha aggodalmaskodnak... Bocsáss meg!"

Elmerült a rózsák szemlélésében.

"Miért adod a kezembe a sorsát? Mit tegyek?"

Leroskadt, a kezébe temette az arcát. "Milyen végtelenül ostoba voltam akkor! A testvér, aki halálra korbácsolta magát... A lány, aki egyik éjjel megszökött a fekete szamáron... Ezek szerint mégsem halt meg akkor!"

Térdelt. Mindkét karját az ég felé nyújtotta. "Legalább arra felelj: elmondjam neki?"

Az ég nem felelt. Éli atya csüggedten leengedte a karját. Egy tövis végigkarmolta a bőrét.  Elgondolkodva nézte a kicsorduló, piros vért.

"Rendben - felelte -, nem mondom el neki. De taníthatom őt, igaz?"

Erre eleredt a lanyos, nyári eső.

- Köszönöm! - kiáltotta az öreg.

A kapus szerezetes összerezzent. Leengedte a csuháját, és beletörölte a kezét. Kilesett a kertbe.

- Éli atya! - csodálkozott rá az öregre. - Nem tudtam, hogy itt van...

"Bocsáss meg, de nem bírom ki!" - somolygott magában a idős szerzetes, majd teljesen közönyös hangon megkérdezte a kapustól:

- Járt itt valaki, fiam?

- Senki, atyám - morogta az.

Éli atya visszavonult a cellájába. Hosszasan nézte a feszület mellé akasztott korbácsot a falon.

 

Dániel elhatározta, hogy bemegy a faluba, és megkeresi a fatemplomot.

- Tiéd ez a szamár? - kérdezte egyszer csak egy női hang a bal válla mögül.

Dániel megállt, és ránézett a kíváncsisodóra. A legszebb nő volt, akit életében látott. Néhány évvel idősebb lehetett nála, hollófekete haja a combját verdeste, ruhája szegényes volt ugyan, de rendkívül rafináltan viselte a lány: inkább kínálgatta, mint takarta pimaszul domboruló kebleit, melyek közé egy vérvörös rózsa volt betűzve. Dániel nem tudta levenni a szemét a rózsáról.

A lány kacéran nevetett, és egy kecses mozdulattal hátravetette arcába hulló tincseit. A rózsa a földre esett.

Dániel azonnal felkapta, és elfogódottan nyújtotta a lány felé, de az csak legyintett:

- Legyen a tiéd!

A fiú lesütötte a szemét, és óvatosan két tenyerébe zárta a virágot.

- Köszönöm - hebegte.

A lány kacagása ismét felcsendült.

- Hogy hívnak?

- Duló Dánielnek.

- No, én meg Lilith vagyok - nevetett a lány, miközben tovalibbent.

Mentében leszakasztotta egy kertből kinyúló rózsafa legzebb virágát, és a keblébe tűzte.

 

Dániel a templom bejáratánál lapult egy faragott alak mellett. Egy kukkot sem értett a miséből. Olyasmi volt számára, mint Noémi érthetetlen varázsszavai, csak lassúbb, mélyebb, zengzetesebb. Néha a padokban ülők is megszólaltak, akárha énekelnének.

Kiürült a templom. Éli atya kétségbeesetten kereste a tekintetével a fiút. Végü meglelte; ott lapult Szent Pál szobra mellett.

- Gyere, Dániel! - tárta felé a karját.

Nagyon készült erre a találkozásra; egész héten erről diskurált az Úrral. Pontosan eltervezte mit fog majd mondani és hogyan, ha így és így történik, és min fog változtatni, ha máshogy alakul.

Dániel nem mozdult. Meglepődött, hogy újra érti az öreg szavát, és megdöbbent, hogy az még az ő nevét is tudja.

- Isten hozott, Duló Dániel! Jöjj ide az oltárhoz!

"Fél tőlem! Mit tegyek, mondd?" - gyötrődött Éli atya.

A fiú végre elindult felé. Ruhája rongyos és piszkos volt, de nem úgy nézett ki, mintha egy hétig éhezett-szomjazott volna, vagy ne lett volna hol aludnia. "Köszönöm!" - sóhajtott az öreg.

Órákat töltöttek az oltár lépcsőjén. Éli atya minden terve csődöt mondott; Dániel nem tudott írni-olvasni, iskolába sosem járt, az életről vajmi keveset tudott, sosem hallott még Jézus Krisztusról.

- Ismersz valakit itt a faluban? - kérdezte az öreg.

- Igen, atyám - felelte Dániel, ahogy az imént megtanulta -, egy nagydarab asszonyt, aki cipót adott nekem, és egy gyönyörű lányt, aki megkérdezte, hogy az enyém-e a szamaram.

Éli atya öröm és kétségbeesés között ingadozott. Jól ismerte szegény, jólelkű Sárát, aki - úgy hitte - valószínűleg már hiába fohászkodik gyermekért, és ismerte a falu boszorkányát, Lilithet is. Alig egy hónapja, hogy az anyját máglyára vitték.

- Holnap napkeltekor itt várlak, fiam. A lányt kerüld, amilyen messzire csak tudod! Az asszonyt pedig keresd fel ezzel a levéllel! Itt lakik az utca végén.

"Sára, nem adatott meg Neked, hogy gyermeket szülhess. Kérlek, fogadd be ezt a fiút, neveld saját fiadként! Segíteni foglak Benneteket mindennel, amire csak szükségetek lehet. Dániel jó. Érzem, tudom. Tudatlan ugyan, de én szeretném tanítani őt. Isten fizesse meg a segítségedet ebben a szent ügyben!"

Sára ujjongott. A férje kevésbé.

- Így is szűken vagyunk - morogta.

- Éli atya kérése. És azt írja, mindenben segíteni fog...

- Álszent csuhás! - dörmögte a férfi, de csak halkan, nehogy megint összekapjanak Sárával.

Bújában elvonult a kocsmába. Hazafelé találkozott Lilithtel aki egy fekete szamár hátán feszített, és az összes maradék pénzéért engedélyezett neki egy csókot.

Sára repkedett, rendezkedett. A konyhában készített szalmaágyat Dánielnek, saját ágyneműjét adta oda neki. Egy vödör vizet is hozott a kútról, hogy a fiú megmosakodhasson, rongyait férje levetett holmijára cserélte. Kását készített, hálazsoltárt énekelt. Nem kérdezett semmit. Mikor a fiú elaludt, óvatosan megsimogatta boglyas haját. Aztán a szobájába futott, térdre borult a feszület előtt, örömkönnyek csorogtak végig az arcán.

A földön aludt el, a feszület alatt. Hajnáltájt hazavetődő, holtrészeg férje észre sem vette, mikor bezuhant a hitvesi ágyba, hogy nincs ott az asszony.

- Hová lett a szamarad? - kérdezte Dánielt másnap Éli atya a templomban.

- Tegnap, amíg itt voltam, elkószálhatott... talán visszament a falumbéli öregasszonyhoz, akitől kaptam.

"Adj tanácsot! Adj türelmet, hogy ki bírjam várni, amíg tanácsot adsz!"

Az öreg látta reggel Lilithet Dániel szamarán végigvágtatni a falun. Ruhája lecsúszott a válláról, de szemmel láthatólag csöppet sem bánta, hogy a falu összes férfiembere őt bámulja.

Ahogy fölfelé mentek az oltárhoz vezető lépcsőn, Éli atya megbotlott. "Jó, jó, megértettem: nem szólok neki. De figyelmeztetni azért figyelmeztethetem, ugye?" Ahogy az egyik virágtartó mellett elhaladt, egy fehér liliom súrolta az arcát. "Köszönöm!" - felelte némán.

Aznap megkeresztelte Dánielt. Hosszasan beszélt neki a Megváltóról, megtanította neki a Miatyánkot.

- Kerüld a rózsás lányt! - kérte szinte könyörögve, mielőtt búcsút vett a fiútól.

Dániel nem merte megkérdezni, hogy miért.

Búcsúzóul Éli atya még egyszer őszinteségre intette a tanítványát.

- Atyám - fordult vissza Dániel még a templom kapujából -, te tudod, ki volt az én apám?

"Bocsáss meg, de Te kényszerítesz erre, Uram!" - szorította össze a fogát az öreg. Aztán nagysóhajtás kíséretében így felelt:

- Nem tudom, fiam.

A kolostorba visszamenet penitenciaként elmormolt tíz Miatyánkot és tíz Üdvözlégyet.

Dániel jó fogadott fiúnak és jó tanítványnak bizonyult.

Sára minden nap hálát adott érte, hogy a házába vezérelte őt az Úr. A fiú tökéletesen rendben tartotta a kertet, egyre több zöldséget tudtak termeli, összebarkácsolt, kijavítgatott mindent a ház körül. Segített a házimunkában, és közben tisztelettudón beszélgetett az asszonnyal.

Nevelőapja is belenyugodott már a fiú ottlétébe, hiszen az ő munkáját is jelentősen megkönnyítette, s így ő több időt tölthetett azzal, hogy - a többi falubeli férfival együtt - Lilith kegyeit keresse.

Éli atya el volt ragadtatva Dániel éles eszétől. Mindenre tanítgatta, amit ő tudott. Gyakran gondolta hazafele menet: "Igazából ő tanít engem, tudom én jól. Köszönöm, hogy tanítasz engem, Uram!"

Egy napon Dániel a templomból hazafele menet egy nőalakot látott az útmenti sárban. Odarohant, óvatosan a karjába vette, és boldogan állapította meg, hogy még él. Határtalan öröm és félelem öntötte el, mikor az alélt Lilith arcába nézett. Sáros volt, sebektől véres, meggyötört, de Lilith volt az, a gyönyörű Lilith.

Dániel karjában vitte a saját ágyáig. Megmosdatta, bekötözte a sebeit, frissen fejt tejet diktált bele, és szűntelen imádkozott érte.

Lilith lassan kezdett magához térni. Összefüggéstelen szavakat motyogott csuhásokról, korbácsról. Dániel egy kukkot sem értett az egészből, csak ujjongott, hogy a lány életben van.

Amikor Sára hazaérva belépett a konyhába, akkorát sikított, mintha magával az ördöggel találta vona szemben magát.

Lilith ekkor tért teljesen magához.

A néhány másodperces néma csönd óráknak tűnt. Aztán egyszerre kezdtek beszélni.

- Eszméletlen volt, hazahoztam...

- Hol vagyok? Hogy kerültem ide?!

- Boszorkány az én házamban!

- Te hoztál ide?

- Rosszlány! Az én tisztes házamban!

- ... megmosdattam, bekötöztem a sebeit...

- Vigyél el innen! Vigyél haza!

- Takarodjatok! Beszennyeztétek a házamat!

- ...beteg, sebesült...

- Kígyót melengettem a keblemen! A házamba fogadtalak, te... te...

Dániel egyszerre világosan látta, mit kell tennie. Ismét a karjába kapta Lilithet, és elindult vele kifelé.

Sára zokogva rogyott a padlóra.

Lilith újra elájult.

Dániel a küszöbön tétovázva motyogta:

- Bocsáss meg, Sára! Bocsáss meg, Istenem!

 

Hetek óta ápolta a lányt. Kitakarította, rendbe rakta kis kunyhóját. Gyógyító szereket készített, teákat főzött, ahogy Noémi tanította. Virrasztva imádkozott a betgágy mellett.

Lilith néha félig-meddig magához tért:

- Légy átkozott, hogy nem engedtél meghalni! - üvöltötte, majd újra elvesztette az eszméletét.

- Légy áldott, Dániel, neked köszönhetem az életemet - suttogta, majd ismét mély álomba zuhant.

Dániel türelmesen ápolta.