Trogir

Mit is mondhatnék Trogirról? Imádom. Gyönyörű, csodás, varázslatos, meseszép... és így tovább - a végtelenségig.

Ott voltunk annak az évnek a szilveszterén, melynek novemberében festeni kezdtem.

A piac mögötti Konzumban találtuk azokat az olcsó olajfesték-készleteket, melyek maradékától utóbb kíméletlenül megszabadultam.

Azokkal ott, helyben festettem az első két képemet Trogirról (Trogir naplementekor; Lídia belép a városba), melyeket ott is hagytam a házigazdáinknak.

Hazaérve még rengetegszer megfestettem a várost, de mindannyiszor csak távolról, mint valami kis, kompakt világdarab-csomagocskát.

Az idei szilvesztert a közelben, Sibenikben töltöttük, és természetesen beszagoltunk kicsit Trogirba is. Egy akkor készült fényképről festettem Zárva című képemet. 

Ahogy életemben először beléptem ebbe a városba, tudtam, hogy még számtalanszor vissza fogok térni ide. Most is indiántáncot jártam örömömben, mikor megtudtam, hogy ez az úticél.

Arra azonban egyikünk sem gondolt, hogy ezúttal nyár van, és nem kizárólag a miénk lesz a város, hanem turisták tömege hömpölyög majd benne mindenfelé, bóvliárusok lepik el a partot, magyar szó hangzik mindenhonnan...

Jobban örültem volna, ha nem így van (ezentúl inkább télen jövünk ide), de a város így is teljesen elvarázsolt - ahogy szokott.

A kis szigeten lévő óvárost húsz perc alatt be lehet járni keresztül-kasul, egy óra mászkálás után pedig az ember nagyjából már kiismeri magát labirintusában. Én annyi órát töltöttem a városban csavargással, amennyit csak lehetett (az egyéb csavargások, verseskönyv illusztrálás, némi tengerezés és egyebek mellett). Csak jártam az utcácskákat teljesen, totálisan elbűvölve, és minden sarkon elszomorított, hogy nem bírok EGYSZERRE MINDENFELÉ menni.

Egyik nap volt két szabad órám (kettesben a rajtam lógva békésen alvó Kicsivel), és kitört rajtam a pánik, hogy ennek a páratlan lehetőségnek minden egyes másodpercét maximálisan ki kell használnom: csak róttam megszállottként az utcácskákat, hogy valóban M-I-N-D-E-N-T láthassak a városban.

Mikor már semerre sem tudtam fordulni, ahol ne jártam volna aznap legalább százszor, leültem a főtéren egy kávézóba, és (némileg) lecsendesedtem. (A Kicsi - csodák csodájára - nem ébredt föl, pedig nem nagyon szereti, ha megállok - vérbeli csavargó!) Figyeltem az embereket, és rájöttem, hogy azok is majnem annyira érdekesek, mint maga a város.

Majdnem utána szaladtam egy hölgynek; hátulról azt hittem, egy festőnő, akit emberként, nőként nagyon csodálok. (De visszanézett, s megláttam, hogy mégsem ő az.)

Amikor búcsúzkodni kellett a várostól, vérzett a szívem, pedig sokat fogok még ott járni, SOKAT-SOKAT-SOKAT!