Dalmáciában

Split óvárosa épp olyan kedves labirintus (gyönyörű, agyonkoptatott kövekkel, az utcák fölött keresztben száradó ruhákkal, koszlott, hosszúkás macskákkal), mint Trogir, csak központi szerepéből adódóan még turistásabb.

Ahányszor ott jártunk, temészetesen megsimogattuk a püspök nagylábujját, és az én kölkeim is odaültek rá fényképezkedni, ahogy annak idején mi is odaültünk a húgommal, mikor a szüleink hoztak ide bennünket.

A püspök őrizte városkapu arról is nevezetes, hogy a Középső (akkor persze még ő volt a kicsi) akkoriban tanult meg járni, mikor legutóbb itt voltunk, így a maga lábán ment be a városba (igaz, hamar visszakéretzkedett utána a kendőbe).

Gyönyörű, ahogy az egykori palota maradványaihoz ragasztották házacskáikat az emberek.

A híres piac bekúszik a városkapun belülre is. (Szereztem is ott egy meglehetősen vad, kalózlányos fényképezőgép-tokot, így végre búcsút mondhattam az ősrégi kalapnak, melyben eddig hurcolásztam szegény masinát.) Római katonák fotózkodnak (jó pénzért) turistákkal a föld alatti bazár bejáratánál (a Középsőt alig lehetett onnan elcsalni).

Középkori(as) piac volt az egyik terecskén, a másikon viszont tavalyi tankönyveiket árulták az iskolások.

Minden homlokzat, minden udvar az alkotó (vagy a lakók?!)... khm... "érdekes" fantáziájáról árulkodó rejtélyes domborművekkel van tele. Gyönyörű!

Ücsörögtünk sokat a kikötő fölötti teraszon, és szigetekről álmodoztunk, melyekre legközelebb feltétlenül elmegyünk.

Idén nem néztük meg Salona romvárosát, de valahányszor elmentünk mellette, köszöntünk neki. Egyszer már körbecsatangoltuk a döbbenetes méretű, vadregényes helyet.

Klis (magyarul inkább Klissza) várához azonban most is fölmentünk, és most is épp úgy fújt a szél, mint legutóbb. Ezúttal azonban sikerült még épp odaérnünk a nyitvatartási idő utolsó perceire, így beengedtek a vár belső részébe is, ahol az uszkókok nyomát vadászta a Kis Lovag, én meg csak csodáltam a fura növényekkel körbeszőtt, gyönyörű romos falakat.

Egy kígyót (vagy ilyesmit) is láttunk, ahogy lepottyant az egyik (jó magas) falról, de meg se kottyant neki, vígan tekergett tovább.

Sibenik csodaszép volt szilveszterkor, mindenképp vissza akartam menni oda is. Első alkalommal újra fölmásztunk a várba, és megcsodáltuk az alattunk elterülő várost.

Másodszorra viszont csak kóboroltunk a meseszép utcácskákon, fürkésztük a bennünket fürkésző kőarcokat, haverkodtunk a hosszúkás macskákkal.

A strandolás nem az én műfajom. (Egyesek szerint (és meglehet, így is volt valóban) én voltam az egyetlen nő, aki úszódresszt viselt a "bícsen" kötelező bikini helyett... Mentségemre szolgáljon, hogy meglátásom szerint a bikinis nők 97%-a jobban tette volna, ha nem azt visel.)

Pedig meggyőződésem, hogy az ember természetes közege a víz (nem pedig a társadalom) - én valószínűleg inkább hal vagyok, csak tévedésből születtem embernek. Csakhogy én úszni szeretek a tengerben MESSZE-MESSZE-MESSZE, erre azonban most nem volt lehetőség. Azért a kölkökkel (akik - hála Istennek - szintén vízi állatok) több ízben megkóstoltuk a tengert most is.

Brelában például kifejezetten szimpatikus, árnyas part volt végig a város mentén, nem is beszélve az oda vezető lélegzetelállítóan szép tengermenti autóútról.

Útközben hirtelen ötlettől vezérelve keveredtünk Omis egészen fantasztikus hegyei közé. Föltekeregtünk egy fennsíkon található városkába, melynek a neve nem derült ki számunkra. Lelátni sajnos nem lehetett a vadvizű folyó völgyébe, viszont nagyon finom halsalátát adtak, és a helyi kocsmában a Nagy kedvenc zenéi szóltak.

S mindegyik kirándulás után a mesevároskánkba mentünk "haza"!