Olyan irreális lélekállapotban (Utas és holdvilág 4.)
2009_02_008
60x30 cm
„Gyalog vágott neki a hegyeknek. Kis hegyi falvak körül csavargott; a lakosság megnyugtatóan viselkedett, nem üldözték. (…) Nem borotválkozott már, és nem mosdott, nem aludt levetkőzve, csak menekült. A belsejében is minden összekavarodott, itt a kegyetlen hegyek szikár vonalai közt, az emberentúli magányban és elhagyatottságban. A cél leghalványabb gondolatárnyalata sem bukkant fel tudatában, csak azt tudta, hogy nincs visszatérés. A sok üldöző személy és dolog, az évek és intézmények vizionáló agyában mind valami konkrét szörnyetegszerű formát öltöttek, az atyai gyárat úgy érzékelte, mint egy óriási, ütésre emelt acélrudat, de még azt is látni tudta, hogy lassan megöregszik, valahogy saját testének lassú, de látható elváltozásai processzusaiban, mintha a bőre összezsugorodott volna, olyan tempóban, mint ahogy az órán a nagymutató halad. (…)
Nem is lehet csodálni: hiszen Mihály tizenöt évig egyfolytában megerőltette magát. Megerőltette magát, hogy más legyen, mint amilyen, hogy sohasem a saját hajlandóságai szerint éljen, hanem úgy, ahogy elvárják tőle. (…) És főképp ez: amíg az ember jár, nem veszi észre, hogy milyen fáradt, csak akkor, amikor leül. Mihályon is csak attól kezdve hatalmasodott el a tizenöt év kumulálódott fáradtsága, hogy Terontolában akaratlanul, de nem szándéktalanul, a másik vonatra szállt, a másik vonatra, ami Erzsitől egyre távolabb vitte, a magány és önmaga felé.
Valamelyik este egy nagyobbfajta hegyi városba érkezett. Ekkor már olyan irreális lélekállapotban volt, hogy a város neve után nem is érdeklődött, annál kevésbé, mert már aznap délben észrevette, hogy egyetlen olasz szó sem jut eszébe.”
