Tiritarka

Két éve, mikor még ennyit se tudtam a festés mikéntjéről, csak úgy pingálgattam össze-vissza, egy kedves bácsi azt írta a képeimről, nagyon tetszenek neki a színek, amiket használok. Abszolút nem értettem, miről beszél. (Bizony, még az is megfordult a fejemben, hogy tán gúnyolódik rajtam!) Hiszen ezek a színek jönnek a tubusból. Szépek, persze - de ez aztán legkevésbé sem az én érdemem.

Később azonban egy professzionális tizenkettőegytucat-faluvéginaplementéket sorozatgyártó festő - akit (nem is annyira a festészeti-, sokkal inkább az emberekkel szemben alkalmazott) stílusa miatt nem szerettem - így "dicsérte" meg egy képemet: "Ez végre nem olyan tiritarka, mint az eddigiek". Ekkor aztán megértettem, mire gondolhatott a fent említett kedves bácsi.

Nos, én szeretem a tiritarkát. Képeken is, ruhákon is, a lakásomban, városkákban, sőt még Az Életben is.

De azért ennyire sok színt ritkán használok már egyetlen képen. Most azért tettem mégis, mert úgy döntöttem, erre a különleges vászonra a Kicsinek fogok festeni valami nagyon színes nagyonmesét. Hát, egyelőre itt járok vele.

(Sajnos ott még mindig nem tartok a fotóigazgatás-tanulásban, hogy ennyi színt sikerüljön be- és összehangolnom.)

(Később festettem a képre egy kesztyűvárat.)