Zerényi László: Asztal
(46x64 cm, akvarell, papír)
S a mesém hozzá:
Nem tudta hirtelen, hová rejtőzzék. Amikor belopózott a konyhába, igazából csak a játék izgalma kedvéért tett úgy, mintha menekülnie, rejtőzködnie kellene. Hiszen egy sütemény elcsenése önmagában tulajdonképp bocsánatos bűn. De szerette azt képzelni, hogy üldözik, és ő halálmegvető bátorsággal és csodálnivaló leleményességgel mégis megmenekül.
Hanem amikor lépteket hallott, valóban megrettent. Holott léptek közeledtének hangjából még nem kéne, hogy következzék bármi ijesztő.
- Ne, ne, még ne, Tamás... - csalta a nő búgva a férfit.
- Éva... Éva... - zihálta az, de nem a megkívánástól, hanem a hirtelen mindent szétromboló kamaszfélelemtől részegen.
- Nem szabad... meglátnak... - búgta Éva csábító-létének teljes és biztos tudatában.
- Éva...
Péter hirtelen megsajnálta a bátyját.
Maga is meglepődött, mert Tamás meg ő nincsenek jóban. Főleg mióta Éva azt a bizonyos sohatöbbéránemgondolandó kacagást hallatta a diófa alatt. Pétert elöntötte a szégyen.
Hagyni kéne őket – gondolta. Figyelni a kacér, kegyetlen nőt, aki csupán a kora miatt azt hiszi, ő kevésbé férfi, mint a bátyja. Nevetni Tamáson, aki most láthatóan nincs annyira oda magától, mint rendesen. Végignézni, -hallgatni az egész mulatságos jelenetet süteményt majszolva az asztal alatt.
De győzött benne a férfiszolidaritás.
- Khmm...
Először meg sem hallották.
- KHMM!
Éva szandálja már a folyosón kopogott tova.
Tamás fülig vörösen bedugta a fejét az asztal alá, és alig hallhatóan azt dörmögte:
- Tiéd a foncsorozóm, öcsi.
