Mi vagyok?

Ezt a bemutatkozást 2010 júniusában írtam egy régi barátnőm mást is csináló anyukákól szóló cikkéhez alapanyagnak.

Meglepett, mikor néhány hete a buszsofőr megkérdezte, hogy az enyém-e az összes gyerek, mert akkor vehetnék 90%-os jegyet. Ekkor esett le nekem, hogy nagycsaládos vagyok. 

Nyolcadikban leírtam, hogyan képzelem el az életemet 20 év múlva. Az most van.

Azt gondoltam, négy gyerekem lesz, újságíró leszek, és folyamatosan csavarogni fogok témákat vadászva (arra persze nem gondoltam, hogy a négy gyereket addig hova teszem).

Itthon született három gyönyörű kölköm, de hogy mi leszek, „ha nagy leszek”, azt nem tudom. Keresem a helyemet a világban.

Egyszer egy nagyáruházban akciós volt az olajfesték. Gondoltam, kipróbálom, mert úgyis épp valami különlegeset akartam készíteni a férjem születésnapjára.

Ez két és fél éve történt. Azóta jó százötven képet festettem.

Mindig arra készültem, hogy elméleti ember leszek, aki csak olvas, ír, előad, tanít. Ám ahogy egyre jobban megismerem az olajfestéket, egyre inkább elvarázsol ez a fura anyag. Imádom, ahogy az ecset beleszánt a sűrű festékbe, ahogy az megtapad a vásznon, ahogy a színek egymásba érnek. Szeretek belenyúlni a képbe, ujjheggyel simogatni a festékeket egymásba. Imádom az illatot, amely betölti a szobát.

Hogy festő lettem, azt egyáltalán nem állítom. De találtam egy csatornát, ahol ki bírom adni magamból, ami különben megfojtana. Minden képpel megszabadulok valamitől, s ha valakinek megtetszik egy képem, és elviszi magával, akkor nagyon megkönnyebbülök.

Ha merek, akkor írok. Az sokkal nehezebb. Általában csak a fióknak. No persze nem fizikai fiókról van szó; a nagy, virtuális semmibe írogatok, ha sikerül. Az írásaim igazságát rendre letagadom: „ó, ez csak mese”. Holott minden toldalék, minden vessző a lelkem legsötétebb bugyraiból fakad.

Az én kölkeim soha nem voltak velem játszótéren. Viszem őket mindenfelé, de mindig az ember nem járta helyeket keresem, ahol nem kell más anyukákkal beszélgetni. Hús-vér emberekkel nemigen tudok kapcsolatokat működtetni. A vászonra meg Tihamérra (ő a számítógépem) bízom a titkaimat.

Örök-eretnek pedagógusként hiszem, hogy a tudatos nevelés vajmi keveset számít. Úgy vélem, egyedül a példa az, ami jelentősen hat a gyermekekre. Hogy az enyémek mit tanulnak belőlem, és ez hogyan formálja majd a felnőtt életüket, rejtély.

Nem azonosítom magam azzal, hogy most épp „főállású anyuka” vagyok. Tudom, hogy a kölkeimet csak megőrzésre kaptam, egy nagyon rövid időre. Az ő életük az övék, nekem meg a sajátomat kell élnem. Nem „bennük teljesedem ki”, csak boldog vagyok, hogy ilyen közelről figyelhetem ezt a három egészen különleges embert - egy ideig. Aztán ők mennek majd a maguk útján. Az én utam másfelé vezet.

Ezért azt gondolom, nagyon fontos, hogy ne csupán „Lídia mamája, János mamája, Anna mamája” legyek (nem is bírnék megmaradni ilyen szűk szerepkörben), hanem én magam, Duló Ildikó – akinek csak egy része a mamaság.

Szenvedélyesen szeretek tanulni. Van három pénzkeresésre teljesen alkalmatlan diplomám, ám mögöttük sok izgalmas tanulással töltött év, ami talán hagyott bennem némi nyomot.

Most, hogy épp nem tudok iskolába járni (Hova is tenném addig a kölköket?), örökké nyelveket kell tanulnom. Mihasznának érezném magam, ha abbahagynám. Eredetileg olasztanár vagyok, de amikor a nagylányommal voltam gyes-en, megtanultam angolul, a fiam mellett meg spanyolul. Egymagam könyvből mindkettőt, hogy bármit el tudjak olvasni ezeken a nyelveken. Hogy a legkisebb mellett a törökbe vagy az írbe vágok bele, még nem döntöttem el.

Egyelőre megtanulok boldogulni ezzel a weboldalcsinálással.

És hogy mindezt mikor? Csak a kölkök alvásidejében, no meg éjjel. Papa azt szokta mondani: „a nap 24 órából áll, és még ott az éjszaka” - hát valahogy így.

Dunakeszi, 2010. június