jeles napok

Nagyon jól sikerült a kiállításmegnyitó!

Noda kezdjük ott, hogy bementem a Középső óvodájába, és szívbajt kaptam; két jeles nap szőrén-szálán eltűnt a teknős fölül! Egyből a legrosszabbra gondoltam: biztos tönkrementek, és most aztán festhetem újra a madarakat meg egyéb állatokat - már csak ez hiányzik nekem!

Hanem aztán mikor megérkeztünk a Naggyal a főóvodába, látom ám, hogy nem is azok a képek lógnak a falon, amiket én odavittem, hanem íme, ott van a két "elveszett" jeles nap. Így néz tehát ki a minikiállítás (bár a méretarányok persze nem ilyenek):

A kiállításszervező óvó néni ugyanis kölcsönkérte a képeket a másik óvodától, mert úgy ítélte meg, hogy ezek a gyerekek számára sokkal mozgalmasabbak, izgalmasabbak, mint amiket én választottam. Utóbb magam is megtapasztalhattam, mennyire igaza van.

Annyira izgultam, hogy ha a Nagy nincs mellettem, hogy lelki támaszt nyújtson, valószínűleg összecsuklottam volna, még mielőtt belépek a csoportszobába. Hanem amikor a gyerekek és óvó nénik kedves, kis, ünnepi műsora után nekem kellett megszólalnom, nyomban "elkapott a gépszíj"

A Jeles napok kikerültek a falra. Végül nem is a külső folyosóra, hanem egyenesen szembe az óvodába belépővel, a teknős fölé!

Így aztán - időjárási szempontból - nincs különösebb jelentősége, hogy alapozva, lakkozva vannak-e. (Bár a lakk kétségkívül vonzóan csillog a lámpafényben.) Mint ahogy akár vásznon is nyugodtan lehetnének.

Összegezve büszkén jelenthetem, hogy ezek azok a festményeim, melyekből a legtöbbet tanultam (az alábbi ügyekben:

- környezettudatos világnapok

- madarak kinézete

- egyéb állatok formája

- a tandem szerkezeti felépítése

- fa alapra történő pingálás

- lakkozás).

Valamint nyilvánvalóan ezek azok a képeim, melyekről akár már most is bátran kijelenthetem

Szinte bizonyos vagyok benne, hogy ekkora méltatlanságot, amekkorát én az imént, még nem követtek el olajfestékkel szemben: zsebkendőtartót festettem vele!

Nem önként tettem; a húgom kényszerített, hogy olyan színűre fessem kreatív hobbiboltból származó, fa tákolmányát, hogy passzoljon a konyhájuk falán, a tartó leendő helye fölött lógó, korábbi festményeimhez. (Éljen a Magas Művészet!)

A zsebkendőtartó már ezer éve ott várakozott erre a műveletre a szobámban, de nem bírtam elszánni magam, hogy ilyen barbárságra pazaroljam az olajfestéket.

Most azonban, hogy a jeles napokkal végre végeztem, kissé megkönnyebbültem, és némi önbizalmat is nyertem: azért még nem felejtettem el teljesen festeni. Elővettem hát egy vásznat - igaz, hogy csupán egy mikroméretűt -, és élvezettel maszatoltam a rugalmas anyag barátságos "pixelei" közé a festéket. Kétségtelen, hogy (számomra) sokkal emberibb felület a vászon, mint a fa.

Aztán, miután a miniatűr vászonnal (a lendületemhez képest túlságosan) hamar végeztem, gondoltam, oké

Ma olyat tettem, amit még soha: lelakkoztam egy festményt.

Az indított erre, hogy úgy emlékeztem, mintha azt hallottam volna, hogy a lakk milyen jó, mert szépen óvja-védi a képet, meg csillog meg mifene. Hát, gondoltam, szegény kis, nyitott folyosóra kerülő jeles napjaimnak igazán szükségük van oltalomra és védelemre, no meg egy kis csillogás sem árt az óvodás közönség kedvéért.

Elmentem hát a Művészellátóba, és próbáltam kifaggatni egy (meglehetősen mogorva) nénit, hogy ugyan jó-e, és ha igen, akkor hogyan és mire és melyik - meg egyáltalán. Gőze sem volt, komolyan! Ki nem állhatom az olyan eladókat, akik ennyire nem értenek a portékájukhoz!

Fogtam hát, és találomra leemeltem egyet a polcról. Itthon aztán nekifohászkodtam - gondoltam, ha ezzel most tönkrevágom a képet, akkor semmi vész, festek egy újat, ha viszont sikerül, akkor hátha valamivel hosszabb életű lesz szegény kis alapozatlan kép a huzatos folyosó falán -, és lekentem.

Lefényképeznem csak ennyire sikerült (így is belevertem a fejem a ferde plafonba a székemen állva): nem fért bele a képbe, csillogott, meg persze a színeket sem sikerült az igazihoz közelire állítgatnom - de azért talán látható, milyen alapja lett a második három óvodába készülő jeles napos festménynek.

Az, hogy alapozót kentem a falapra, csak azt eredményezte, hogy a festendő felület még simább lett - holott a falap már amúgy is katasztrófálisan lapos volt a vászon gyönyörű "pixeles" anyagához képest -, s így aztán jóval kevésbé sikerült belesimogatni az olafestéket az anyagba. Egyszerűen csak csúszott az alapozó sima rétegén.

A fotón ugyan nemigen látható, de a két fölmaszatolt szín a nápolyi sárga és a nedvzöld.

A most következő három jeles nap témája még az előzőeknél is távolabb áll tőlem. Node sebaj; igazán nem árt, ha a világnak ezen - általam eleddig totálisan hanyagolt - részével is foglalkozom egy kicsit!