Daniel Kehlmann

Sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni e könyv irodalmi értékéről; túl mélyen érintett.

A bácsi zseniálisan ír, persze, a sztori ebből a különös nézőpontból különösen izgalmas, persze. De azt nem tudom megmondani, hogy tetszett-e nekem a regény vagy sem.

A mesélő - egy illuzionista, bűvész, varázsló, mágus? - összefoglalja az életét, mielőtt levetné magát egy tévétorony tetejéről. (Mivel ő maga az elbeszélő, a történet vége - természetesen - nyitott marad.)

Aki még nem bámult le a végtelenségig egy tuti öngyilkoshely pereméről, az nem tudhat erről semmit.

Mint ahogy az sem tudhat SEMMIT, aki még mindig itt olvassa ezeket a sorokat, hiszen - ezek szerint - ha lenézett is, végül nem ugrott le.

Egyikünk sem tud semmit.

Ennek ellenére azt javaslom, hogy aki szeret a lélek mélységeiben búvárkodni, olvassa el. Valószínűleg nagyon jó regény.

Daniel Kehlmann jó bácsi. Eddig úgy tűnik nekem, bármit vet papírra, az elolvasásra érdemes.

A mesélő egy rohadt, ellenszenves fráter - na, emberek, ki tud kapásból még egy ilyen irodalmi művet mondani? -: egy szenzációhajhász újságíró, aki azzal kívánja megalapozni karrierjét és egzisztenciáját, hogy egy még élő (de ő azt reméli, hogy már nem sokáig élő) megvakult festő életrajzát készül megírni - lehetőleg botránysztorikkal megspékelve, persze -, és kiadni, mikor a bácsi végre meghal.

Ennek érdekében felkeresi az öreget - miután már korábban felkeresett mindenkit, aki mesélni tudott (volna) róla -, ügyesen megkerüli a festőnek (az apja védelmezőjének szerepében tetszelgő, meglehetősen agresszív vén)lányát, és megpróbál mindent előkotorni - illetve előidézni! - ami által a leendő könyve majd jól eladható lesz.

Az újságírónak eléggé ellenszenves maga a vén festő, a képei nem fogják meg, emberileg teljesen hidegen hagyja. Őt csak a saját karrierjének beindítása érdekli.

Hogy a festő mivel kapcsolatban mit érez, az a könyv végére is csak nagyon halványan sejlik fel.

A végkifejlet gyönyörű és (számomra) teljesen hiteles, akármilyen (modern)meseszerű is.

Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki nem szereti

Ahogy a NagyKomolyTudományos könyvben haladtam, egyre inkább kedvem támadt újraolvasni ezt a regényt. Négy éve kaptam egy olyan embertől, akit nagyon szeretek és tisztelek, s már akkor is rendkívül jó könyvnek találtam.

Újraolvasva is ugyanez a véleményem. Zseniálisan jó!

Fodor Zsuzsa fordítása kiváló! Ha angolból lenne, akkor is nagyra értékelném, de így, hogy arról a nemembernekvaló németből ültette át magyar nyelvre, egyenesen el vagyok ájulva tőle.

Az író bácsi elképesztő háttértudással rendelkezik, stílusa teljesen egyéni, és tökéletesen passzol a témához. A párbeszédek helyett például könnyfakasztóan irónikus mondatszerkezeteket talált ki - gyönyörű!

Gauss és Humboldt két látszólag teljesen különböző, valójában azonban nagyon is hasonló életvitelt folytat. Az egyik beutazza a világot, a másik ki sem dugja az orrát hazulról. Az egyik társas lény, a másik feljesen magának - no meg szerencsétlen(?) útitársának, Bonplandnak - való. Mindketten világrengető felfedezéseket tesznek. Lassanként azonban elszáll felettük az idő - mindenféle értelemben.

Mindig is tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a férfiemberek rendkívül fura teremtmények.